Életmorzsák - Az első angol állásinterjú

Mivel ez egy szubjektíven objektív blog, így nem magyarázkodom az esetleges tévesnek ítélt meglátásaim miatt. Kérem tessék szíves úgy elfogadni a leírtakat ahogy vannak, persze építő kritikákat elfogadok! Ezt csak azért írtam ide, mert a következő posztomban esetleg olyan dolgok merülhetnek fel amit mások másképp látnak és szeretném elkerülni a felesleges kommentváltásokat a facebookon. Előre is köszönöm!

Nem szeretek munkanélküliként lébecolni mert abból nem folyik be pénz, maximum csepeg és amúgyis szeretek hasznos tagja lenni a társadalomnak. Viszont állásinterjúra sem szerettem járni otthon, mert folyton paráztam hogy megfeleljek az elvárásnak és engem válasszanak. Pedig általában az esélytelenek teljes nyugalmával is mehettem volna. Na most megtapasztaltam milyen amikor itt hívnak be személyes interjúra. Reggel 9. Megszólal a mobilomon a Doctor Who zenéje (most ez a csengőhangom...vajon miért?). Nem otthoni szám, rögtön átkapcsol az agyam angolba. Felveszem: - Yes? Semmi, I'm vagy valami. Egy szimpla igen tudott kiszakadni belőlem. A vonal másik végén a Maplin Edgware-i áruházának a vezetője. Behívott délután kettőre interjúra. Életemben nem fostam úgy lelkiekben mint miután letettem a telefont. Pár nappal azelőtt online pályáztam és pont azt néztük drága hitvesemmel hogy épp csak a lábméretem, a vércsoportom meg a nyálmintám nem kell nekik. Műszaki cikk eladó a szakmám, pár évet lehúztam benne még ha nem is abban az ágában amivel általában azonosítják. Most mégis úgy kezelnek mintha sebésznek jelentkeznék és igazolnom kéne, hogy nem remeg a szike a kezemben. Amikor felültünk a buszra már rángott a szám széle az idegtől, mire odaértünk már a lábam is begörcsölt. Az interjún a főnök nagyon rendesen viselkedett velem hiszen nem egy öltönyös, elegáns, bőrfoteles szállodaigazgató volt csak egy külső városrész kis elektrotechnikai boltjának a vezetője, akinek nem büdös a meló, ugyanúgy beáll a pultba mint a többiek és nem mindenféle HR céggel próbál engem letesztelni. Azt nem állítanám, hogy a legjobb formámat hoztam mert az idegtől még magyarul is elfelejtettem hirtelen nemhogy angolul. Ennek ellenére úgy ítélem meg, hogy azzal a szerény nyelvtudással amim van egészen jól teljesítettem a magam által várthoz képest. Persze ettől még nem vagyok nyugodt és a következő állásintejún is parázni fogok mert nekem ez alapbeállítás és nagyon természetellenesnek hatna ha lazának és magabiztosnak próbálnék mutatkozni. Ráadásul nem vagyok jó színész, szóval 2 mp alatt buknék le. 

Két dolog amit észrevettem, és amik nem kötődnek szorosan a mostani poszt témájához, de talán ennyi offolás belefér. Az egyik a közlekedéssel kapcsolatos. Ha lenne pénzem, biztos metróval mennék és az utolsó megállót vagy lesétálnám vagy felszállnék a buszra mert mindenképp gyorsabb mint végigbuszozni. Viszont így olyan élményekkel lettem volna szegényebb amik ha kimaradnak most nagyon sajnálnám. Amilyen környékeken elhaladtunk bőven megérte a többletidőt amit rááldoztunk. Azon viszont elcsodálkoztam, hogy az átszállásnál akárkit kérdeztünk nem tudta hol van a buszmegálló. Ha ez valahol a Cityben történik azt mondom biztos Ő is turista, persze hogy nem tudja. Na de egy ilyen külterületen? Most akkor ki van itthon? Én aki egy kinyomtatott papírlappal rohangászom mint valami szerencsétlen, agyatlan egy vadidegen helyen vagy Ők, akik ki tudja mióta itt laknak? Szerencsére a problémát azért találták fel hogy megoldjuk s lám sikerült. Amúgy most arra rájöttem, hogy a Google Maps sem szent és fenntartásokkal kell kezeljem. Ugyanis a vakszerencse vagy a Nagyfőnök ujja vezetett de kiderült, hogy még azt az egy utcasarkot amit az alkalmazás előírt sem kell megtennem ha vissza akarok jutni Wood Greenbe, vagy onnan ide. Amit a Google harmadik lehetőségként adott az bizonyult a leggyorsabbnak. Ezért szeretek csak úgy felülni a buszra és magamtól felfedezni a dolgokat. Sokkal praktikusabb mint a netre hagyatkozni. Persze ha valaki egy GPS-s okostelót nyomna a kezembe ingyen, biztos nem dobnám el undorodva :) A másik érdekes a helyszín volt. Burnt Oak a TfL (Transport for London) szerint még a 4-es zónába tartozik de annyira kinn van, hogy mi meg voltunk róla győződve az 5-s zónában járunk régen. Azt nem tudom, hogy ez az Égetett tölgy nevű hely Edgware előtelepülése mint mondjuk Esztergom-kertváros de tény, hogy a következő Tube station már tényleg az 5-s zóna. Mindenesetre, ahogy leszálltunk a buszról hirtelen a Miért éppen Alaszka? sorozat ugrott be. Mintha kontinenst ugrottunk volna és egy amerikai kisvárosban találnánk magunkat. Már vártam, hogy a széles utcán hirtelen felbukkan David Hasselhoff amint éppen KITT-el száguld. Az egésznek nagyon különleges feelingje van, és biztos hogy egyszer végigmegyek azon az utcán. Én ezt élvezem, nem a nagyváros nyüzsijét. Pedig ez is London!

Update: ennek a posztnak a közzététele napján kaptam egy elutasító levelet egy olyan Maplin áruháztól, ahova nem is pályáztam! Ezt még úgy meg kell értenem :)