Fogaskerekeztünk, Normafáztunk, aztán gyalogoltunk kb. 6 km-t. Pedig csak a buszhoz akartunk jutni. Valahol János-hegy után de még Szépjuhászné előtt a Gyerekvasút síneinél édesem kimerült mint a 72 órán át használt kocsiaksi. Gyomra a torkában, vérnyomása az egekben, szíve éppen kiugró félben. Mondjuk étlen,szomjan, folyamatosan menve ezt nem nehéz produkálni. A turista jelzés olyan meredeken vezetett, hogy rögtön kizártuk a továbbhaladás esélyét. Alternatív megoldásként találtam egy kis utat a sínek mellett, ami egy betonfal mentén haladt. Aztán egyszercsak rést találtunk a pajzson, és azon túl betonutat. Ha aszfalt van, akkor megmenekültünk. Kis pihenőhely, vizcsappal, ennél többet mit kérhetnénk? Picit előre mentem, amíg életem piheget még egy sort és kiderült egy kórház területén vagyunk. Gondoltam lesz, ami lesz megkeressük hova vezet az utunk mert az erdőbe vissza nem megyünk az tuti. Mint később kiderült a Korányi Tüdőszanatórium területén bóklásztunk, de úgy mentünk ki mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy ott vagyunk. Főleg, hogy az én nyakamban ott lógott a fényképezőgépem. Mert az ember fotózni jár a kórházba, ez evidens nem?
Ha belegondolok, hogy 3 éve ugyanígy inditottunk aztán nekem meg a tájékozódási képességemnek köszönhetően Budapest helyett Budakeszin köttötünk ki most egész jól sikerült ez a kis túra. Azért az ilyen kirándulásokat nem szeretném gyakorivá tenni, ezért ha legközelebb erdőn-mezőn keresztül akarunk menni, akkor már térképpel vagy GPS képes okostelefonnal felszerelkezve vagyok hajlandó elindulni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése