Úgy döntöttem, hogy a sok médiaszófosásom mellé most végre valami mást is adok nektek. A kedvenc városom Bécs, és mivel nagy örömömre párszor jártam ott így megosztom veletek császárvárosi emlékeimet és élményeimet egy új sorozatban. Az első külföldi utamról mesélek egy kicsit, ami pont Bécsbe vezetett.
1988-at írunk, első utamra készültem külföldre. Azok kedvéért akik még nem éltek akkor kicsit elmagyarázom miért olyan nagy szó ez. Még nem volt EU így schengeni határokról sem beszélhetünk. Még nagyon is a vasfüggöny mögül lestünk kifelé, háromévente egyszer mehettünk külföldre, illetve bármikor mehettünk volna de mivel csak minden harmadik évben állt rendelkezésünkre ötven dolcsinak megfelelő valuta így sok lehetőségünk nem adódott. Nem volt még euró, de gyanítom a schilling még most is jobb fizetőeszköz lenne. Nem volt még okostelefon, sőt még mobil se nagyon (a vezetékesen is néhányan még ketten osztoztak egy vonalon). Nem volt GPS, se Google Maps, se Street View. Ez volt a Gorenje-korszak, amikor lényegében azért mentünk a sógorokhoz hogy hűtőládával jöjjünk vissza (a mit teszünk bele csak másodlagos kérdés volt).
Én tizennégy évesen mehettem ki először és rögtön beleszerettem ebbe a városba. Anyámmal, barátnőjével (Lidi néni) és férjével (Laci bácsi) beültünk egy kocsiba és irány Bécs. Hegyeshalomnál vámosok, ellenőrzés, aztán nekivágtunk az út osztrák részének. Nem volt még autópálya csak ha jól emlékszem autóút bár évekkel később amikor busszal mentünk Gaesendorfba, az állatkertbe akkor településről településre haladtunk pedig ugyanúgy Hegyeshalomnál léptük át a határt. A város határáig még egyszerű volt a dolgunk, a problémák Bécsbe érve kezdődtek. Mint mondottam nem volt még globális helymeghatározó rendszer, így a manuális térképvizslatás volt az egyetlen lehetőség a tájékozódásra. A Ring bizonyos szakaszain legalább kétszer mentünk át Laci bácsi nem éppen legnagyobb örömére (igaz velem ellentétben ő a háta közepére kívánta az egész utat de a sofőr sose élvezi az ilyen hosszú utazást). Aztán valahogy eljutottunk az aranykupolás épületig amiről azt hittük az Opera (később derült ki hogy múzeum). Végigvergődtünk az akkor még villamosokkal szegélyezett Mariahilfer Strasse boltokból hömpölygő emberáradatán némi elektronikával felpakolva, megismerkedtünk a Corvin áruház kinti hasomásával a Stefl-el és már indultunk is vissza.
Évekkel később (már a rendszerváltás után) sikerült pár napra visszamennünk kipróbálni milyen a mindennapi élet Ausztriában, de erről majd legközelebb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése